A plakát
2014-03-11 10:43:43
1997-et írtunk, 11. osztályba jártam. Az évnyitón szembesültünk azzal, hogy már nem római, hanem arab számmal tartanak nyilván minket - így lettünk egy nyár alatt hatodikosokból tizenegyedikesek a nyolcosztályos gimiben. Hétvégente gitáros cimboráméknál gyúrtunk a helyi érdekeltségű rocksztárságra - neki összejött, nekem kevésbé, pedig sok jó dobostól próbáltam akkor is ellesni a kettőnégyet meg a hatnyolcadot. Az hozott még változást az életembe, hogy késő ősztől egy hatalmas plakát díszítette az otthoni szobánk falát.
Hogy mi is volt a plakáton? Egy emlékeim szerint nem túl szép sportfotó, amely a budapesti ökölvívó-világbajnokságot hirdette. Korábban egy Meat Loaf-poszter ékesítette – családon belüli kritikusaim szerint csúfította – a falat, a változás a nagy fehér felülettel, szponzorlogókkal most sem lett minőségi. Hogy nekem, a vasággyal, iskolatáskával együtt is hatvankilós emberkének miért is kellett kitennie a bokszolós plakátot? Azért, mert azt egy valódi világbajnok dedikálta csak nekem, névre szólóan. Erdei Zsoltnak hívták a fiatal bokszbajnokot, aki többedmagával, így Papp Lacival – máig szidom magam az elszalasztott autogram, kézszorítás miatt – és Fehér Lajos „Pacallal”, valamint edzőjével, Klein Csabával érkezett Jászberénybe, hogy élménybeszámolót tartson, és meséljen az ökölvívólétről.
Szimpatikus benyomást keltett az ifjú bajnok, mesélt a felkészülésről, arról, hogy sportpszichológus segítségét is igénybe vette (erről akkoriban még nem beszéltek túlzottan sokat), a bajnoki címhez vezető útról. Boldogan írattam alá vele a szerzett reklámanyagot, kezet ráztunk, és még sok sikert is kívántam neki. Figyelemmel követtem ezután is a pályafutását, számomra ő volt a szimpatikus bajnokok egyike. Sajnáltam az elmaradt sydney-i aranyáért, ugyanakkor máig a fülemben van az az őszinte együttélés, ahogyan még Kokó atlantai aranyánál a világba kiáltotta: „Fantasztikus!” Önazonos, pózoktól mentes karakteréhez hozzátartozott ez a lelkesedés, amelyet azért le-letörtek később már a profi boksz világában a promoterek vagy akár az elmaradt címmérkőzések. A ringen kívüli természetes viselkedése is piros pontot ért egy olyan médiavilágban, ahol látványos, nagy botrányok, öncélú harsányság nélkül nincs esély az érvényesülésre. Szóval miatta érdemes volt bekapcsolni a tévét, kinyitni a (sport)napilapot. A hétvégén Zsolt azonban elbúcsúzott, magabiztosan győzte le grúz ellenfelét – szerintem ugyanaz a Madár dalolt a kecskeméti ringben, akit anno a Déryné emeletén láttam.
Most 2014-et írunk. A szobám falát most már általam komolynak, minőséginek vélt fotók, festmények díszítik, helyi érdekeltségű rocksztárnak is már csak pohár bor után érzem magam. Sőt, Cipő sem énekli már a profi meccsek bevonulódalát. Azért bánatra nincs ok, Madár nem vész el, csak átalakul: edzősködik. Ki tudja, pár év múlva talán ő kíséri majd fel a Déryné emeletére egyik tanítványát, akinek az aláírásáért majd a tizenévesek sorba állnak. Vagy akár még én is…
P.T.
