A jó, a rossz és a blues    

 

2017-06-27 10:56:27

Júniusi vasárnap délután volt, úgy néhány hete, nem mozdult semmi, csak az aszfalt főtt odakint. Ültem a szobámban, nem búsan, de egyedül, és akkor az erkély alatt elsuhanó autóból – és harmincöt év mélyéről – felbömbölt a második emeletre az Európa Kiadó, hogy Nincs sok időd már, szerelem. Annyi időm sem volt, hogy kirohanjak, és megnézzem, ki ez a megátalkodott, aki pont olyanba állt bele, mint én.


Csak egy parti, de jó lapokat hozzá nem garantál senki. Az élet csak ilyen, Menyhárt Jenő (EK) rég megénekelte. És azt is, hogy ez egy igen-igen kemény világ, ahol túl sok és túl kevés a rendőr és a spicli, a k***a  és a strici. Mi változott? A zene nem zene, a szöveg nem szöveg, senki nem tudja, hogy jön vagy megy.


Ha a ZagyvaParty Fesztivál ideje jön, menni kell. A negyedik ilyen folyóparti, négynapos, zenés-táncos-műfajkeverő összejövetel péntek esti és vasárnap délutáni kínálatából a begyógyíthatatlan bluest és a rosszban igazán jó undergroundot választottam. Megbízható zenészeket és szövegírókat kerestem.


A Margit-szigeten elsőnek a szegedi Huckleberry Guys produkciója közelébe húzódtam. Három fiatal srác és öreg delta bluesok. Játszunk kevésbé paraszt számokat is, mondta a gitáros (képünkön), de semmi oka nem volt a szabadkozásra, hiszen az USA déli államai nagyszerű táptalajul szolgáltak a bluesnak, és persze a gyapotnak. Ők pedig már másodszor aratták le ezt a termést Jászberényben, ismét bőröndöt használva lábdobnak, és érzéssel odavágva megint, hogy minden igaz szerelem hiábavaló. Love in vain, komponálta Robert Johnson, akit egy féltékeny kocsmáros mérgezett meg, nota bene, hiába, mert a dalai ma is élnek. A hiábavaló szerelem vonatra száll, és amikor a szerelvény elhagyja az állomást, két lámpa ég mögötte, a vörös azé, aki ott maradt. Mick Taylor (Rolling Stones) slide-szólója örökre verhetetlen ebben a dalban, de Balogh Gyulának sem kell szerénykednie, az ő gitárjátéka előtt is levenné a kalapot bármelyik gyapotszedő munkás.


A Hendrix Projectben ugyanilyen nagyot gitározott Lamm Dávid, Tomor Barnabás és II. Szász Ferenc. Ami az orosz irodalomnak Gogol köpönyege (vigyázat, a nyugalom megzavarására alkalmas képzavar következik!), az a gitárosok nemzedékeinek Jimi Hendrix játéka. Valamennyien abból bújtak elő. Hendrix még azt is táncba viszi, aki nem akarja.  A starthely, a kályha a tánciskolában. Nem lehet elmagyarázni, ott van, csináld utána, merülj alá benne, vagy hagyd ott. Egyszer, régen, amikor még lehetett, és volt igény rá, az egyik barátommal egy közös lyukasórában betettünk egy Pege Aladár-kazettát a magnóba, és közben Jimi Hendrixről beszélgettünk. Belépett a tanáriba az egyik kolléganő, és megkérdezte: Hendrixet hallgattok? Nem, Pege Aladárt, válaszoltuk. Áh, ugyanaz a kínlódás! – sóhajtott, és ment a dolgára. Részvétünk az ellentábornak, de mi még elkínlódunk ezzel egy darabig.


Hendrixet és a bluest használja trambulinnak Ferenczi György és Rackajam is. Onnan vetik bele magukat a magyar népzenébe, Petőfi költészetébe és a fekete-fehér angolszász muzsikákba. „Hadd mondjunk két szót James Brownról: James! Brown!” Az első pesti rackák, mind az öten, egy különös blueswurlitzert működtetnek, ami pénzbedobás nélkül ontja a zenét. Ferenczi Gyuri agyelhagyó tempóban fújja, húzza, énekli, a többiek – nem kevésbé klinikai esetek – vele vágtatnak vagy lassítanak. Claptonból betyárnótába, Stonesból kesergőbe, Petőfiből Quimbybe. Zenei és versidézetek tövestül kitépve, és szépen beleültetve a Rackajam pofás virágcserepébe. Chuck Berry vidámparkja lehetett ilyen, ahol nyitástól zárásig a tulaj slágereit játszották, és egy nap nem ismételtek két számot.

 

 

Az URH-t, a Kontroll Csoportot, az Európa Kiadót és a Sziámit nehezen lehet megkerülni, ha a magyar underground történetéről van szó. Müller Péter Sziámi dalköltő-énekesnek mindegyik rendszerkritikus alakulathoz köze volt. Az utóbbi években az AndFriendsszel koncertezik és készít lemezeket.  A berényi víztorony tövében felvonultatott zenészarzenállal – a gitáros zenekarvezető Kirschner Péter, a vendégénekes Kiss László és még ketten az Európa Kiadóból ismerősek – a régi zenekarainak a régi, az újabbnak az újabb számait játszotta, tiszta sor.


Tízmillió playboy a nemzeti téboly ünnepén azon agyal, hogy mit kéne még államosítani. (Kern András tippje, hogy a nőket! Milyen dolog már, hogy a liberálisok, a gyurcsányisták, az anarchisták meg a leszbikusok villával hányják a p***t az udvaron, a rendes, becsületes, keresztény-konzervatív magyaroknak meg nem jut…) Jó lenne szeretni még, mielőtt leszoknánk róla. Elmentek a fiúk, de itt maradt az idő, rövid, kis pihenő a zűrzavarban. Ez már az, zuhanórepülés, engedd el magad… Ijesztő ez a nagy szabadság, a végtelen távlatok.


Megnyugtató Sziámival benyugtatózva, és nyilvánosan, vele együtt adózni titkos örömöknek, piszkos, alkalmi vágyaknak. Azt azonban elfelejtettem megkérdezni tőle, elkeseríti-e, hogy a több mint harminc évvel ezelőtt írt dalszövegei ma is akkorát ütnek.


Kun Tibor

Fotó: jasznaplo.hu/Bíró János