2011-03-06 11:54:07

 

Ismeretlen ismerős lett a polgármesteri hivatal kabinetirodájának sajtósa, azaz kommunikációs és marketing-munkatársa. Puskás Artúr 2009 nyara óta itt sportol a városban a kosarasok csapatkapitányként, így az eddig még soha nem tapasztalt berényi kosaras sikerek egyik kovácsaként már rajongótábora is van. Talán nekik is szolgálunk újdonsággal ebben az interjúban.


–Azt tudjuk, hogy remekül kosarazik, de ez persze nem is meglepő egy profi sportolónál. Fussunk végig a pályafutásán, kezdve ott, hogy volt-e kitől örökölni a sport szeretetét?


–Édesapám többféle sportot is űzött, a jégkorongban és a gyeplabdában a válogatottságig vitte. A Gyeplabda Szövetségnek egy ideig az elnöke is volt. Egy nagyot ugorva, a feleségem is kosarazott, gyerekkorában pedig nem is akárhogy úszott, korosztályos versenyeken előfordult, hogy Egerszegi Krisztinát is megelőzte.


–Na, ezt kevesen mondhatják el magukról. Meg azt is, hogy nem erőlteti rájuk az apjuk a maga sportágát. Hogy-hogy nem gyeplabdázott?


–Természetesen én is kipróbáltam több sportágat, fociztam, mint a többi fiú, teniszeztem, úsztam és gyeplabdáztam is. Azonban úgy találtam, hogy azon a hatalmas pályán nagyon sokat kell futni és hajolgatni, meg a labdát is igen keménynek ismertem meg. Mivel a magasságom megvolt hozzá már akkor is, 13 évesen eldőlt, hogy kosarazni fogok. A család pedig elfogadta a választásomat, és támogatott kezdettől fogva. Így kezdtem el kosarazni rövid ideig a Ganz-MÁVAG-ban, majd a Tungsramban, ami nevelő egyesületem az ott eltöltött 4-5 év révén. Itt volt az első nagy sikerélményem, mert országos ifjúsági kupát nyertünk.


–A két egyesület jó messze volt egymástól. Hol lakott a család?


–Mind a kettőtől távol, a Gellért-hegyen az Alsóhegy utcában. Gyerekkoromban gyakran néztem a tovafutó vonatokat. Nem gondoltam, hogy az utazásnak ekkora szerepe lesz az életemben, hogy a sport miatt beutazom szinte az egész országot.


–Mikor kezdődött ez az utazás? Hogy viselte a család?


–Tizenhét éves koromban ajánlottak profi szerződést számomra Százhalombattán, amit elfogadtam. Azóta vagyok profi kosárlabdázó. A család féltett, de támogatott mindenben. Édesanyám megoldotta például egy nagy gondomat. Gimnáziumba a Táncsicsba jártam, ami a 61-es villamossal egyszerűen megközelíthető, de ott inkább a művészképzés volt a főcsapás iránya, így nem nagyon tudtak mit kezdeni egy profinak állt sportolóval. Sokkal rugalmasabb volt az Etele gimnázium, ahol hétfőn-szerdán-pénteken volt a megszokott iskolai elfoglaltság, kedden és csütörtökön pedig edzés és angol.


–Hogyan lehetne röviden összefoglalni a 17 éves korától tartó – eddig 18 év – profi pályafutását? Hol, mennyit játszott, és mi az, ami ma is emlékezetes?


–Ez alatt az idő alatt nyolc csapatban játszottam, és a Szolnok kivételével mindenütt csapatkapitány voltam. Százhalombattán öt évig játszottam, a klub egyszer volt A csoportos, éppen ekkor. A MAFC következett, amellyel azonnal feljutottunk a B osztályból. Dombóvár kisváros, a klub történetében először jutottunk be a legjobb nyolcba, azaz részt vehettünk a felsőházi rájátszásban. Másfél év után Salgótarjánba csábítottak, ahova családi megfontolásból örömmel mentem, mert apósom, dr. Kollár Zoltán ott volt kórházigazgató, nőgyógyász, orvos-közgazdász, és ott született a feleségem is. Ez a félév nem volt sikeres a sport szempontjából. A legnagyobb távolság Nyíregyházához kötődik, ahol a klub történetében először eljutottunk a rájátszásig.

–Időben most hol járunk?


–Nyíregyházáról a 2004/2005-ös idényre igazoltam Debrecenbe, a Vadkakasokhoz. Nagyvárosba, nagy csapathoz. A magyar bajnokságban ezüstérmet nyertünk, és itt volt először alkalmam nemzetközi meccseket játszani. A 2. számú európai kupa, az ULEB Kupa sorozatba jutottunk ki addig és azóta is egyetlen magyar csapatként. Nyolc meccset játszottunk erős görög, szerb csapatokkal például.


–Ez már amolyan álom-csapat egy profi játékosnak idehaza, ahol érdemes megkapaszkodni. Vagy nem?


–Az én álmom az volt, hogy megéljem, milyen érzés az Olaj és a Körmend fanatikus közönsége előtt hazai pályán játszani, illetve felhúzni a válogatott mezét. Ebből a háromból egy valósult meg, a debreceni évad után a szolnoki csapathoz szerződtem, amely a szezon végére bombaerős csapattá formálódott.


–Mégis továbblépett. Miért?


–Én sokszor kiálltam a játékosokért, hol csak verbálisan, hol jogi úton. Ez természetesen akkor sem tetszett a csapatok vezetésének, ha csapatkapitány voltam. Így hamar megkaptam, hogy nincs új szerződés. Ebben az esetben viszont hívtak Budapestre. Akkor alakult az Elite Basket, amely a fővárosban kívánta újra megteremteni az erős kosaras bázist. Két évig voltam játékosedző és csapatkapitány. Nem volt egyszerű Innen vonultam vissza a játéktól 2009-ben.


–Ez túl sokáig nem tarthatott, mert az év nyarától nálunk van, Jászberényben. Ez az újrakezdés hogy történt?


–Nyolc hónapig bírtam játék nélkül, de egyre többször jutott eszembe az egyik edzőm példabeszéde, amit nekünk játékosoknak mondott: amíg szeretünk edzésre járni, amíg nem fáj az edzés, a könyökösök a meccsen, amíg érezzük a megbecsülést a drukkerektől, addig ne vonuljunk vissza. Amikor már nem bírtam a játék nélkül, elővettem a csapatok összeállítását. A nyugati csoportból Bonyhád, a keletiből Jászberény tetszett. Mindkettőt felhívtam, és tíz perccel előbb a berényiek hívtak vissza, hogy rendben van.


–Mit tudott akkor a berényi kosarasokról? Nem bánta meg a választását?


–Azt tudtam, hogy a tíz évvel ezelőtti indulás óta a megyei bajnokságból indulva folyamatosan fejlődik a csapat. Most toronymagasan vezetjük a másodosztályt, két és fél éve, 39 mérkőzés óta nem kaptunk ki a Bercsényi úti sportcsarnokban bajnoki mérkőzésen. Tavaly harmadikok voltunk, most érthetően az első hely jár a fejünkben. A csapat magyar magja nagyon erős nálunk. Ha a csapatonként engedélyezett három külföldi játékost kiemelnénk az első osztályú egyesületekből, ott is benne lennénk az ötben.


–Maradjunk a realitásoknál: mi lesz, ha feljut a csapat? Mi úgy tudjuk, szakadék van az első és a másodosztály között…


–Ha nyerünk, átvesszük az érmet, megköszönjük, és készülünk a címvédésre. Én személy szerint még két évig szeretnék játszani, és kétszer megvédeni a címet. Akkor szépen búcsúztatnám a húszéves profi pályafutásomat. Itt Jászberényben 150 igazolt kosaras gyerek van, ez aranybánya. Meg kell találni a város erejének, lehetőségeinek megfelelő arányokat a hivatásos és az amatőr sportolás között. Jó kis bázist lehet itt teremteni, ahol sikk kosarasnak lenni. Ehhez jó alap, hogy az itteni vezetőséget olyan korrektség jellemzi, ami a kosárlabda hazai helyzetét ismerve etalon.


–A civil életét a gimnázium harmadik osztályánál hagytuk el. Mi történt az évek során?


–Természetesen leérettségiztem, aztán a Testnevelési Egyetemen edzői képesítést szereztem, majd a Komlósi Oktatási Stúdióban kommunikáció szakon végeztem. Voltam castingon a Vitray féle mtv-s sportosztályon, ami sikeres volt, de mérlegeltem a sokadik osztályú focimeccsek közvetítése és a sportkarrierem között, és az utóbbi mellett döntöttem. Tíz évvel később a sportklub talált meg, azóta szakkomentátorként közvetítek kosaras találkozókat. Szerencsére többnyire pénteken játsszuk a hazai meccseinket, így időben is meg tudom oldani a hétvégi közvetítéseket, illetve a szerda-csütörtöki euroliga meccsek kommentálását.


–Hogyan került szóba a most elnyert posztja?Mik a tervei, így a kezdet kezdetén?


–A kosaras szakosztály vezetői hívták fel a figyelmemet erre a lehetőségre, ha úgy tetszik, ezt is a sportnak köszönhetem. Így a munka elején figyelek és tanulok. Természetesen vannak tapasztalataim és benyomásaim. Úgy látom, hogy több van Jászberényben, mint ami ebből a köztudatban lecsapódik. Városmarketinggel, rendezvényekkel meg lehet pezsdíteni a város életét. Nagyon jó alap ehhez a jász identitás, amire lehet építkezni. Ehhez számos kiaknázatlan lehetőséget látok a sportban és a kultúrában is.


–A feleségét már említette korábban. Mekkora a családja?


–Beátát 12 éve ismertem meg és hét éve vagyunk házasok. Az egyik ex csapattársam nővére és egy meccsen találkoztunk. Gyerekeink, Bendegúz, Szaffi és Kadosa 6,5 – 5 – 3 évesek, így az iskola, az óvoda és a bölcsőde egyszerre van jelen az életünkben. Van kikért dolgozni és tervezni a jövőt.


–Látszólag Ön mindenben szerencsés, mintha nem találkozna a valóság árnyoldalával.


–Lehet, hogy szerencsés vagyok. Például 2010. június 19-én, amikor a hatlakásos soroksári ház felrobbant, és nem esett baja az éppen ott lévő családomnak. Az már nem szerencse, hogy négy éve olyan lakást vettünk meg, amely alatt nem mentesítették a volt katonai labor veszélyes hulladékait, az építő is otthagyta a megengedettnél 1200 –szor nagyobb mértékű dioxint, 1800-szor több pentaclorfenolt és a pikrinsavat is, ami az esőzés következtében öt száraz robbanást okozott. Szerencsés vagyok, mert bár ki kellett költözni az életveszélyessé vált lakásból, családi-baráti segítséggel, hitelekkel nem maradtunk az utcán. Azóta tart a küzdelem, hogy ne a még ott élő négy és a kiköltöztettet két családot tegyék felelőssé, és legyen valami emberi megoldás a helyzetre. Például ehhez is kell a kitartás, mint a sportban.



Halász Lajos