A csillagokat lehozták, az összes tüzet ellopták, rettenetes sötét, sötét van. A Piramis mellett a hetvenes évek végének legnépszerűbb rockegyüttese kétségtelenül a P. Mobil volt. „A munkások, a parasztok, az értelmiség és a Jászság kedvenc zenekara.” A hetvenes években rendszeresen játszottak Jászfelsőszentgyörgyön, és egy alkalommal az LVG szalagavatóján is.
Készületlenül mentem színházba, nem olvastam, hogy két anya-lánya történet fut össze Az utolsó tűzijáték című, 2019-ben bemutatott, szövegcentrikus drámában. Hasonló alaphelyzetből indul a két anya meg a két lány, a történetek is haladnak együtt vagy kerülik egymást, és végül oda futnak, ahová nem jó megérkezni, de nincs mit tenni. A szereplők nem tudnak járni, ezért futni próbálnak, és féltékenyek a halálra, mert jobbról előz.
A költő, akiről az járja, hogy életműve reprezentálja a XX. századot, hogy verseiben egyszerre minden épül és omlik, hogy többféle olvasata is érvényes lehet, hogy költőként és emberként is keresztúton állt, hogy vad volt, szabad és szemtelen: Szabó Lőrinc. A költő és műfordító, a modern magyar líra nagy alakja (1900 - 1957), harminchárom évesen különbékét kötött a világgal, és a képébe vágta, hogy ocsmány.
A rhythm & blueshoz idő kell. Fel kell dolgozni azt az istentelenül sok blues, rock és funk örökzöldet, válogatni bennük, mint a kendermagban. És magunkkal vinni, amikor elmegyünk, mert minden, amit szerettünk, a sajátunk lett. De eligazít a Harakyru Band is, ha összefutunk velük. Olyankor ne rohanjunk tovább. A Harakyru Bandet 2007 óta tarják életben a kedvenceik, saját számokat nem írnak, nem játszanak. A mestermunkák mesterei, nem kisinasok a nagyok mellett, régi újrahasznosítók.
Nem titkolom tovább, bevallom, hogy az ezernégyszáz darabos lemezgyűjteményemben egyetlen Uriah Heep-album sincs. Rendben van, tudom, hogy ma már csak a hozzám hasonló, megátalkodott, az átkos rock and rollban ragadt hülyék tartanak otthon ipari mennyiségben cédéket és dévédéket, mindenki kütyükön hallgat zenét, néz filmet. A mozi meghalt, a lemezpiac is döglődik. Pedig igenis volt a kilencvenes években egy best of Uriah Heep-kazettám, eredeti angol kiadásban, de elajándékoztam egy jófej tanítványomnak, aki legalább a rockzene iránt érdeklődött.
Fekete Jenő rég rocklexikoncímszó idehaza, és alapos indokkal. A blues magyarországi története az ezerkilencszáznyolcvanas évek derekáig nagyjából a Hobo Blues Banddel volt egyenlő. Az évtized végére azonban felnőtt egy új, másképp gondolkodó bluesgeneráció, amely a blues-rock helyett a műfaj finomabb, autentikusabb árnyalatait, mindenekelőtt a klasszikus nagyvárosi (chicagói) bluest mutatta meg, és eredeti nyelven, angolul.
A bölcs nép azt mondja, szarból nem fonsz ostort, de ha fonsz is, nem pattogtatsz vele. Miközben láthattuk A kézmosás fontosságáról című magyar színmű előadásán, hogy de bizony! Évekkel ezelőtt a szekszárdi kórház egyik ápolója azt javasolta Scherer Péternek, a Nézőművészeti Kft. színészének, aki ennek az előadásnak a rendezője, hogy írjanak egy darabot a kézmosás fontosságáról. Pepe és a dramaturg, Gyulay Eszter egy hétig csak röhögtek ezen, aztán belerántva két, tévésorozatokból is szerethető színészt, megcsinálták. És elégedetten állapíthatták meg, hogy tessék, itt a bizonyíték arra, hogy pár jó passzban lévő, és talán nem is tehetségtelen színházi ember bármilyen témából képes jó és nevetve befogadható előadást csinálni.
Szépnek lenni elég bonyolult. Testben, lélekben, rock and rollban is. Amikor „mint ágyban a kisasszonyok, úgy döglenek a csillagok”. A rockzenében, és annak összes leágazásaiban, működnek azért olyanok, akik a szépséget gond nélkül bonyolítják, és jól keverednek ki belőle a végén. A Gébert-Ulbert Project zenészei is erre esküsznek, kilenc éve keverik keresztül-kasul a hangokat maguk körül. Nem adják könnyen a zenéjüket, érdeklődési körükbe a blues, a jazz, a soul, a rhythm and blues és az instrumentális zene tartozik, és bírják a Muddy Shoest, Fekete Jenő bluesgitáros bandáját. Ez dicséretes, és jó ízlésre vall.
A filmbuzik nem James Bond-filmeket néznek. Én mint filmbuzi, mert elsősorban magamra gondolok, ki mást szeretnék legjobban a filmbuzik közül, mint magamat, semmiképpen és soha nem nézek James Bond-filmeket. Nézek viszont zenekarokat, a filmek között, mert józenebuzi is vagyok, és péntek este a jászberényi In-Fúzió koncertjét néztem a mozi galériáján, mert velük indult be újra a hely régóta kedvelt bulisorozata, és az egyik dalt a filmbuziknak ajánlották, ami valamelyik James Bond-filmben hangzott el. Casino Royale, talán, ha a fülem nem csalt meg, de nem. A hatszáznyolcvankettedik koncertről is elő kell kotorni valamit a fejedből, vagy lentebbről, és ha egy filmbuzi meglátja, hogy az In-Fúzióban a Buzás fivérek cowboykalapban gitároznak, bár Zoli megunta, levette, de Laci végig kalapban gyűrte a rock n’ rollt, nem juthat eszébe más, mint Michael Madsen cowboykalapja Tarantino Kill Bill 2-jéből.
